magyar english
Helyszín
Megye:
Település:
Időpont:
Időtartam:
Ingyenes:
Típus:
Kulcsszó:
A fenti szempontok közül legalább egy megadása kötelező.
FACEBOOK
Tájékoztató
VIDÉKFEJLESZTÉSI MINISZTÉRIUM
Fertő-tavi Hidro-ökológiai Tájékoztató Rendszer
Természetvédelmi Információs Rendszer

 

SOPRONI TIT
„Az év emlőse az ürge 2015” programsorozat
Vadonleső
VARÁZSLATOS MAGYARORSZÁG
TAVASZI MADÁRLES
GPS kerékpáros útvonalak Sopron-Fertőd és Kapuvár-Beled kistérségek terültén
 
Feliratkozás hírlevélre
Kategoriák:
Név:
E-mail cím:
Szigetköz.eu
PaNaNet
 
 
 
AZ ÉV KIEMELT FAJAI -2015
FÁJA HALA
KÉTÉLTŰJE MADARA
 
» Védett területek » Tájvédelmi körzetek » Pannonhalmi Tájvédelmi Körzet
Pannonhalmi Tájvédelmi Körzet
 


A Pannonhalmi Tájvédelmi Körzet 7100 hektár területen 1992-ben létesült. Két súlypontos része a Pannonhalmi dombság és a Kisalföldi meszes homokpuszták. Ezen kívül a TK-t két további védett vizes élőhely (Erebe-szigetek és a Holt-Rába környéke) gazdagítják.

A Pannonhalmi dombság


Győrtől a Bakony felé, utóbbinak nyúlványaiként három egymással közel párhuzamos, ÉNY–DK irányú, egymástól mély eróziós völgyekkel elválasztott dombsor húzódik: Szemere, Csanak és Pannonhalma. Közülük a tájra a környezeténél 150 méterrel magasabb, szigetszerűen kiemelkedő Szent Márton-hegye – vagy ahogyan ezt Kazinczy Ferencnek Guzmics Izidor apátnál, neves költőnél tett látogatása óta nevezzük – Pannonhalma nyomja rá legerősebben bélyegét, ormán a bencések főmonostorával, a magyar művelődéstörténet ősi, ezeréves bölcsőjével. Erről kapta az egész dombság és maga a Tájvédelmi Körzet is a nevét.

A dombság a TK legnagyobb (2471 ha) összefüggő egysége, amely a Pannon-beltenger üledékeiből, agyagból és homokból, pliocén és pleisztocén középhegységi eredetű kavicsból áll, helyenként változó vastagságban települt lösszel takarva. A lösszel borított és ma már fátlanná vált területeken a lezúduló esőzések meredekfalú, néha 10–15 m mély vízmosásokat, ún. “horgokat” (pl. Ravazdnál) hoztak létre, (legnagyobb a nyúli “Szurdik”), alján oldalakba vájt pincesorokkal és “barlanglakásokkal”. A táj azonban a záporoktól eltekintve vízben szegény, a kisebb erek sem nagy vízhozamúak és éghajlatilag a Kisalföldhöz áll közelebb, míg barna erdőtalajai és maradvány erdőfoltjai inkább a Bakonnyal rokonítják. Erről tanúskodnak a még meglévő cseres-kocsánytalan tölgyesek és a talán egykor volt tatárjuharos lösztölgyesek (Aceri tatarici-Quercetum), amelynek helyét ma már telepített akácosok, erdei- és feketefenyves foltok – köztük az igen szép Écs fölötti erdei fenyves – foglalták el, szőlőskertekkel vegyesen.

A dombság erdős, főként cserestölgyes (Quercetum petraeae-cerris) múltjáról a gazdag növényvilág árulkodik. Az innen ismert közel ezer virágos növényfaj közül sok védett. Ilyen a tavasz beköszöntésével mindenütt sárgálló tavaszi hérics (Adonis vernalis), a szigetszerű foltokban előforduló törpe nőszirom (Iris pumila) és a lila kelyhű leánykökörcsin (Pulsatilla grandis), valamint a hófehérleplű erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), a nedves élőhelyeken nyíló kék csillagvirággal (Scilla vindobonensis).

Már később nyílik a kőrislevelű ezerjófű (Dictamnus albus), májusban pedig a kosborfélék közül a bíboros- (Orchis purpurea), a tarka- (O. tridendata), az agár- (O. morio) és a vitézkosbor (O. militaris), továbbá a fehér (Cephalanthera damasonium) és a kardos madársisakok (C. longifolia), a zöld békakonty (Listera ovata), végezetül a még ritkább, s ezért fokozottan védett pókbangó (Ophrys sphegodes). Már csaknem nyár van, amikor a cserestölgyesekben a tarka nőszirom (Iris variegata) virágozni kezd; ősszel, a gyertyános-tölgyesekben pedig az illatos virágú erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens) is megtalálható, hogy spontán-e vagy ültetve, ez nem tudható.

A gazdag és részletesebben fel nem sorolható flórát szerencsésen egészíti ki a védelemre szoruló állatvilág. Mindenekelőtt kiemelkedő jelentőségű a színes tollazatú gyurgyalag (Merops apiaster), amely a rovarvilágban gazdag mélyutak, horgok, löszfalak és szurdokok nevezetes madara. A ragadozómadarak közül legritkább a darázsölyv (Pernis apivorus) és a kabasólyom (Falco subbuteo). A védett emlősök közül a leggyakoribb itt a vadmacska (Felis sylvestris) és a nyuszt (Martes martes).


Kisalföldi meszes homokpuszták


A kisalföldi meszes homokpuszta a Duna árterétől délre, azzal párhuzamosan Győrtől a Tatai-árokig húzódik. Aljzata felső pleisztocén korú kavicstakaró, amely Győr és Gönyű között 4–8 m vastag, Gönyű–Ács–Komárom–Naszály vonalában pedig 6–8 méternél is magasabb teraszokat képez. Ezeket a teraszfelszíneket aztán főleg homok, egyes helyeken futóhomok és lösz takarják. Ez, valamint az alacsony, évi 550–600 mm csapadék eredményezték, hogy a Kisalföld magyarországi részének ez a legszárazabb területe és rajta részben eredeti, részint a homoki tölgyesek irtásterületén másodlagosan homokpusztagyepek (Festucetum vagainatae arrabonicum) alakultak ki. Sajnos, mára csak kevés maradt fenn belőlük, az oktalan fenyvesítés és akácosítás következtében. Legszebb foltjuk a Komárom–Győr–Kisbér háromszögben érintetlenül pompázó gyep, amely a tájvédelmi körzet legkeletibb elhelyezkedésű védett területe (Gönyű, Bőny, Győrszentiván). Ezeken a homokpusztákon a vegetáció korai ébredését a ternye fajok (Alyssum montanum, A. calycinum, A. desertorum), tavaszi sások (Carex humilis, C. stenophylla), a feketéllő kökörcsin (Pulsatilla pratensis ssp. nigricans) és a már a Pannonhalmi dombságnál emlegetett tavaszi hérics, törpe nőszirom jelzik. Utóbbinak él azonban itt egy ritkább, mély sárga színű fajtestvére is, a homoki nőszirom (Iris arenaria), amely a szártalan csüdfűvel (Astragalus exscapus) igazi védett ritkaságok. Amikor ezek nyílnak, egy pompásan illatozó, ciklámenszínű virágokkal rendelkező félcserje hívja fel magára figyelmünket, ez a szentiváni legelők egykorvolt dísze, a henye boroszlán (Daphne cneorum ssp. cneorum), amelyet a nép itt vérvirágnak, vagy szentiváni virágnak nevez. Virágzása tetőpontján a közeli fehérnyáras-borókás ligetekben ilyenkor jelenik meg a szomorú estike (Hesperis tristis) éjjeli lepkéket csalogató szennyessárga virága, míg a ligetek szegélyein, a tövisesekben nászruhát ölt a kökény, a varjútövis benge, a fagyal és a sóskaborbolya, – s már érleli termését az oly jellemző serevényfűz (Salix rosmarinifolia). A számos védett orchidea közül csak a sömörös (Orchis ustulata) és a poloskaszagú kosbort (O. coriophora) emeljük ki, amelyek akkor örvendeztetik meg a vándort, amikor az árvalányhaj (Stipa borysthenica) tollas “virágzata” ezüstösen fénylő, hullámzó tengerré változtatja a buckák ormait. A nyár azután a keresztesvirágúak, pl. magyar repcsény (Erysimum pannonicum), homokviola (Syrenia cana); a szegfűfélék, különösen a balti (Dianthus borussieus) és a magyar szegfű (D. pontederae), valamint a buglyos fátyolvirág (Gypsophila paniculata) és a tavaszi kőhúr (Mimuartia verna); a fészkesek, pl. szalmagyopár (Heliochrysum arenarium), ékes vasvirág (Xeranthemum annuum); az ajakosok, pl. kakukkfű (Thymus), hegyi gamandor (Teucrium montanum) és a pillangósvirágúak, pl. csajkavirág (Oxytropis pilosa), buglyos zanót (Cytisus austriacus) időszaka. A forró nyári napsugarak azonban hamar véget vetnek a növényzet pompájának. A kiaszott homokfoltokon késő őszig csak az igénytelen, egyéves, de védelmet élvező gyomnövények, pl. fényes poloskamag (Corispermum nitidum), európai kunkor (Heliotropium europaeum) virulnak.

A homokpuszták sajátos világa a rovarok valódi birodalma! Leginkább szembeötlő képviselőik a lepkék számtalan faja, közülük is legkiemelkedőbb a kardos lepke (Iphiclides podalirius) a fecskefarkú lepke (Papilio machaon) és a farkasalmalepke (Zerynthia polyxena). A legújabb kutatások körülbelül 400 moly- és nagylepkefajjal gazdagították az éjjeli lepkék listáját. A kétéltűek közül leggyakrabban a zöld varanggyal (Bufo viridis), a barna varanggyal (Bufo bufo), a levelibékával (Hyla arborea) és az erdei békával (Rana dalmatina) találkozhatunk. A hüllők közül leginkább – ha csak egy villanásnyira is – a fürge (Lacerta agilis) és a zöld gyík (Lacerta viridis) kerülhet szemünk elé. A homokpusztákon és a környező csenderesekben, természetes ligetekben és ültetett erdőkben 102 madárfaj él. Csak különlegességként említjük meg, hogy közülük a nagyobb erdőtömbökben fészket talált magának a fekete gólya (Ciconia nigra), az utóbbi években feltűnt a holló (Corvus corax) és a kerecsen sólyom (Falco cherrug).


Erebe-szigetek


A meszes homokpusztákhoz képest teljesen más élőhelytípust képviselnek a tájvédelmi körzeten belül a Duna menti vizes élőhelyek Gönyű és Nagyszentjános között: meredeken leszakadó partszegéllyel és a folyamszabályozás következtében keletkezett zátonyokkal és holtágakkal. A táj a Szigetköz kicsinyített mása is lehetne, ahol kitűnően megfigyelhetők azok a feltöltődési folyamatok, amelyek eddig csak alig észrevehető változással jártak, de amelyek napjainkra felgyorsultak. Jól szemlélteti ezeket a változásokat a növényvilág szukcessziója, amelynek előhírnökei az iszapkákás gyep és az egynyári gyomvegetáció, majd a csigolyafűzből (Salix purpurea) álló bokorfüzesek és a hordalékszigetekre betelepülő fekete- (Populus nigra) és a fehérnyárak (Populus alba). De maguktól is és az emberi beavatkozásra is megjelennek az ún. nemesnyárak, majd az igényesebb magyarkőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica), a vénic szil (Ulmus laevis), cserjeszintben pedig a hamvas szeder (Rubus caesius), a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), valamint a csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus). A puhafás ligeterdőknek ebben a stádiumában a gyepszintet a csalán (Urtica dioica) és a jágerkender (Solidago gigantea) uralják.

De nem ezek igazán a természeti értékek itt, hanem a táj: a kavicszátonyok és a vízállástól függően a különböző madárfajok. Közülük a terület jelentős fészkelő faja a barna kánya (Milvus migrans). Az őszi és tavaszi vonulások idején ritkán ugyan, de megfigyelhetjük a halászsast (Pandion haliaëtus). Másik ragadozó madarunk, a réti sas (Haliaëtus albicilla) főleg a téli időszakban tartózkodik itt. A vadrécék különböző fajainak nagyobb számú csapataival elsősorban a vonulási időszakokban találkozhatunk. Leggyakoribb a tőkésréce (Anas platyrchynchos), ritkább a nyílfarkú (Anas acuta) és a kendermagos réce (Anas strepera). Az északi fajok közül télen a kerce- (Bucephala clangula) és a kontyos réce (Aythya fuligula), míg a hegyi réce (Aythya marila) és a jeges réce (Clangula hyemalis) csak alkalomszerűen fordulnak elő.


A Holt-Rába környéke


Másik vízhez szorosan kötődő területe a tájvédelmi körzetnek a Holt-Rába és környéke, amelyet az 1888-ban végzett vízszabályozás óta Holt-Marcal környékének is neveznek. A Rába mellett ugyanis, a Győr és Rábapatona között épített töltést akkoriban átvágták és a Rába jobb parti részén egy nagy mellékágat hoztak létre. Erre később rákötötték a Marcalt is, majd a Marcal torkolatát a 30-as években feljebb helyezték s azóta a holtág a Marcal vizének csak egy részét kapja. Így a régi Rába-meder, vagyis a Holt-Marcal egy minden folyótól elválasztott holtág, amely folyamatosan feltöltődik. A régi meder és a Rába mai töltése közötti terület pedig zömében mély fekvésű, zsombékos tocsogókkal, elszórt fákkal és facsoportokkal be-népesült legelő.

A náddal és gyékénnyel, bokorfüzesekkel benőtt, vagy részben kísért, kanyargós

morotvák hangulatosak és jelentős tájképi értéket képeznek, de gazdag növény- és állatviláguk is. Ahol a feltöltődés még csak kismértékű és a holtágak vízmélysége 1,0–1,5 m, ott lebegő és legyökeresedő hínártársulások jelennek meg és a vizek felszínét elborítja a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba) és a sárga vízitök (Nuphar luteum), a partok mentén pedig három nősziromfaj: a sárga nőszirom (Iris pseudacorus), valamint a védett, lilásan irizáló szibériai (Iris sibirica) és fátyolos nőszirom (Iris spuria) nő. A kosborféléket két védett faj, a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) és a mocsári kosbor (Orchis laxiflora) képviselik.

Az élőhely változatosságát az állatvilág is tükrözi. Így például a farkos kétéltűeket a pettyes gőte (Triturus vulgaris), a farkatlan kétéltűeket a vöröshasú unka (Bombina bombina), a kecskebéka (Rana esculenta) és a tavi béka (R. ridibunda) képviselik. A ritkább fajok közé tartozik a párzáskor meglehetősen bizarr megjelenésű, de annál szebb, kékszínű mocsári (R. arvalis) és az erdei béka (R. dalmatina). A hüllők három, a madaraknak 110 faja ismert. A költő fajok közül említést érdemel a bíbic (Vanellus vanellus), a piroslábú cankó (Tringa totanus), a mélyebb vizek környezetében a böjti (Anas querquedula) és a kanalas réce (Anas clypeata), továbbá a szárcsa (Fulica atra), a vízityúk (Gallinula chloropus) és a törpegém (Ixobrychus minutus). Szárazabb részeken, a bokrosok szélén, magasfüvű réteken hallhatjuk a réti tücsökmadár (Locustella naevia) jellegzetes hangját.

A Pannonhalmi Tájvédelmi Körzet felsorolt értékei, az ácsi Herkályi-erdő téltemetőjével (Eranthis hyemale), a Felpéc-kajárpérci borókással (Crataego-Juniperetum) és még több, itt fel nem sorolt kisebb növény-, vagy állat-előfordulással védendők és őrzendők: erre ad lehetőséget e természetvédelmi területek hatósági védelme.




Pannonhalmi Főapátság


Pannonhalma és közvetlen környéke évezredek óta folyamatosan lakott terület. 1996-ban ezer éve, hogy Géza fejedelem hívására Szent Benedeknek, a nyugati szerzetesség atyjának életideálját követő, cseh földről érkező szerzetesek telepedtek le a Pannonhalmi dombság keleti vonulatának magaslatán. A domb későbbiekben a Mons Sacer Pannoniae (Pannónia szent hegye) elnevezést kapta. A szerzetesek nemcsak a keresztények hitével, hanem az első ezredforduló európai kultúrájával is megismertették a magyarokat. Többször volt vendége a monostornak Szent István, az első magyar király, aki a monostort birtokadományokkal gazdagon megajándékozta. Az adományozást, a levéltárban őrzött, 1002-ben kiállított alapítólevél rögzíti. Ebben fogalmazza meg a szent király szándékát, amely a bencéseket arra szólítja fel, hogy naponta imádkozzanak “pro stabilitate regni nostri” az ország épségéért, fennmaradásáért. A rend története így kapcsolódott össze a magyarság történetével.

Pannonhalma község fölé emelkedő Szent Márton hegyre épült az ezer év építészeti stílusait hordozó apátság. A bazilika legősibb része még a XI. századból származik. A későgótikus kerengő, a barokk épületszárnyak, a klasszicista torony és könyvtár, valamint az 1933 és 1947 között emelt gimnázium együttese megbonthatatlan tömbként szelíden uralja a különleges természeti értékekben gazdag pannon tájat. Egyedülálló értéke, hogy sem a történelem viharai, sem a megújítások lendülete nem pusztította el teljesen a megelőző építési korszak alkotásait, így a kolostor építéstörténete az épületegyüttesről leolvashatóan tárul fel ezer év múltán is. Az itt élő szerzetesek – akiknek történelme pusztulások és megújulások láncolata – lelki-szellemi örökség hordozói, olyan örökségé, amely mai világunkban különös jelentőségű, sugárzó és vonzó erejű érték.

Az UNESCO Világörökség bizottsága a Pannonhalmi Főapátságot és közvetlen természeti környezetét 1996 decemberében a Pannonhalmi Bencés Főapátság magyar és egyetemes, egyházi és kulturális jelentőségének és értékének elismeréseként a világörökség részévé nyilvánította.

   
 
2009. 05. 13. Oldal nyomtatása
©2005 A KvVM
Természetvédelmi Hivatala
neosoft&design